Az nagyon égi és nagyon unalmas volna. Valahogy színpadképessé kell tenni a jóságot, rá kell aggatni a mi prózai, budapesti életünk kölönceit, nehogy elrepüljön innen a zsinórpadlásra, vagy a kék, de nem túlságosan érdekes egekbe. Legyen egy divatáru-kereskedő az angyal, hagyja el a felesége és jusson csődbe, aztán küldjük el egy grófi uradalomba, a büdös sajtok igazgatójának. Micsoda nevetséges egy angyal. De hiszen az ördög meg rokonszenves volt.
Körülbelül így látom - laza formában - az író alapötletét. Majdnem minden tárgya érzelmesen szenvedélyes, de addig hordja magával, míg az érzelmesség cukrába fanyar íz vegyül, a szenvedélyesség lehűl és azok a tragédiák, melyek mondanivalóját alkotják, könnyes és nevető vígjátékokká válnak. Tulajdonképpen ez az alkotó munkája. Denaturalizálja a nagyon is csillogó és lírai tárgyait, amint a lakkcipőnk csúszós talpát is előbb befenjük zsírral, hogy járni tudjunk rajta. Az, amit ebben a darabjában pedz, nagyon érdekes és izgató. Egy ember jön a színpadra, aki maga a csurgatott és cseppentett jóság. Engedi, hogy elvegyék minden fegyverét. Aztán mégis győz, minthogy a fegyvere a fegyvertelen jóság, Nem cselekszik, csak vele cselekednek. Szenved, nemcsak lélektani, de nyelvtani értelemben is. Történetét szenvedő igealakokban lehet kifejezni. Az első felvonásban: elhagyatik, a második felvonásban: megszerettetik, a harmadik felvonásban: boldogíttatik. (...)"
Kosztolányi Dezső: Úri divat (részlet)
NYUGAT,1917/23.
Molnár ferenc: Úri Divat c. vígjátéka megváráolható: